Szentgerice közigazgatási szempontból Marosszékhez tartozott, majd 1876-tól Maros-Torda, illetve Maros megye része lett. A falu volta messze évezredekbe nyúlik vissza, mint ahogy azt a fentiekben említettem. A település az évszázadok során önellátó falu volt, amely azt jelenti, hogy megteremtett mindent, amire szüksége volt. 2500 holddal rendelkezik, a nagyobb határú falvak közé tartozik. Szentgerice határait az alábbi elnevezések képviselik: Berek, Reménykerék, Fövenyes, Laposkő, Kövecses, Zádokalja, Czakómege, Csúnyásza, Bükkmege, Szilfalka, Som-és Lázár-hegy, Gyepűszeg, Lukaszila, Lügetalja, Kovácsbükk, Hosszúbérc, Vadalmás, Szakadát, Véghegymeget, Szegényszer, Tóhát, Felhágó, Bagolykút, Csorgó, Szilkút, Darázsdomb, Kamaraszeg, Nyilak, Telek stb., szinte minden határrésznek megvan a maga sajátossága és szépsége.

   Találhattunk szántóföldeket, kerteket és állatállományokat is. Elsősorban a búzatermesztés volt a legfontosabb, mivel az adta a kenyérgabonának valót. Utána olvasva a falu történetének kiderült, hogy csak a 18. században jelent meg a kukorica termesztése. A 20. századra már teljesen átalakult a termesztés, vagyis a földek 1/3-a búza és ugyan ennyi kukorica, a megmaradt 1/3 része egyéb növények termesztésére volt beállítva. A településhez szántóföldek, legelők, kaszálók, szőlőterületek és gyümölcsösök is tartoztak és tartoznak napjainkig. Akkoriban az állatállomány: lófogatból, ökörfogatból, szarvasmarhából, sertésből és juhból állt, de napjainkban már leginkább a szarvasmarha, a lófogat, a sertés, a juh és a háziszárnyasok tenyésztése a leginkább jellemző. Külön kiemelném a szőlőterület nagyságát, amelyről még Orbán Balázs is írt a Székelyföld leírása című művében.  A falu háta mögött a Gyulakuta fele vezető úton található a Véghegy nevű domboldal, valamint a Harasztkerék fele vezető út domboldal túlsó oldalát Czakómege néven említett határrész kitűnő szőlőhegyek alkotják a falu díszes koszorúját. A több mint 200 holddal rendelkező szőlősnek igencsak nagy múltja van, hiszen évszázadok óta szorgosan és odaadó figyelemmel, valamint alapos munkával gondozzák a falubeliek, így a mosolygó szőlőtövek minden évben, bőséges gyümölccsel és kitűnő minőségű borral ajándékozzák meg a helybeliek munkáját. Az idősek szívesen mesélnek a régi, emlékezetes szüretekről, amikor az egész falu zsibongása és a zeneszó töltötte el szüret idején a domboldalakat. Az itteni szőlőtermesztést Orbán Balázs a következő szavakkal illeti:

   „Itt a földmívelés jobban foly mint csak a szomszéd falukban is, itt vannak a leghíresebb  itt terem a legjobb gyümölcs és bor, s főleg az utóbbi a mi viszonyainkhoz mérten roppant nagy mennyiségben, mert 226 hold szőlője van, amennyi 20 falunak sincs, s azt– bár a szőlőmívelés sok dolgot igényel- mind maguk a lakosok mívelik, hangyaszorgalommal, ernyedetlen kitartással, mi aztán általános jóllétben fejti ki jutalmát"[1].

   Mára már a szőlőtermesztés háttérbe szorul, sokan úgy gondolják, hogy nem éri meg vele foglalkozni. Nagymértékben gyümölcstermelést is gyűjtött be a falu, elsősorban szilvából meg almából, de volt barack, meggy, cseresznye és körte is. Benkő Károly, Marosszék kitűnő ismerője Szentgericéről így vélekedett: „Szentgerice a Nyárád bal partján, egyike a Marosszék népesebb, tehetősebb falvainak, erőteljes, munkaképes, sok önérzettel bíró, hangyaszorgalmú, földjéhez és emlékeihez híven ragaszkodó nép lakja.”[2]

[1] http://mek.oszk.hu/04800/04804/html/157.html

[2]   Balázs Sándor, Kovács István: Szentgerice. Falufüzetek 13., Litera, Székelyudvarhely, 2002, 11. o.

A kép a Google térkép segítségével készült.