Tiboldi István az unitárius egyház egyik legszínesebb és legmarkánsabb alsó fokú tanítója, aki a legszívesebben „mester”-nek nevezte magát. Ő ugyan nem szentgericei születésű, de sokat lehet hallani nevéről, ezért is tartottam fontosnak megemlíteni. Tiboldi István Székelyszentmiklóson született 1793-ban földműves családban. 1819-ben, 26 éves korában a Nyárádmente egyik legnagyobb unitárius egyház-községbe, Szentgericére nevezték ki iskolamesternek, ahol 1844-ig oktatta, nevelte nemcsak a falu gyermekeit, hanem Szentgerice és vidékének népét is. A tanítói munka mellett, mint író- és költőként is jeleskedett. A negyed század munkájának értékét, nem az itt töltött ideje adja meg, hanem az a minőség, amit a szívekbe oltott. Szentgericei munkássága alatt írja meg „Bacchus Szent Gerlicei utazása”, víg eposzát, amelyben arról ír, hogy Bacchus a bor Istene ellátogat Szentgericére a szüret ideje alatt. Amit a tanító a faluban tapasztalt és látott, mindent viccesen beleírt, egyesek bosszúságára is. A könyv 1834-ben írodott, amelyet a Marosvásárhely-i Református Kollégiumban nyomtattak ki 1841-ben. A mű eredetije eltűnt, majd csodával határos módon előbukkant, ami mai napig magánkézben van. Hírtelen kellett Szentgericéről távoznia, talán éppen a könyv megírása miatt. 

Vers Tiboldi Istvántól a szentgericei Határrészek neveivel:

Míg volt nyári szabadságom,

Addig éltem a világom.

Sétáltam a zöld mezőben,

Hegyen, völgyen síkmezőben.

Most effélén már nem kapok,

Lejártak a nyári napok.

S mihelyt azok elmúlának,

 Iskolába zaklatának.

Búcsúzom már a mezőtől,

Búcsút veszek az erdőtől.

Válémot is rájok mondom,

Most egészen más a gondom:

Berkremenő Sorompóval

Fedve vagytok fehér hóval,

A két Hosszú Úrvápával,

Ijegetnek zúzmarával.

Reménykerék, Fövenyessel,

Laposkő is Kövecsessel.

Üljenek most künn a fagyon,

Rájok kevés gondom vagyon.

Az Úrhátra ki nem állok,

Zádok alatt nem sétálok.

Ott a Valkó ha künn ül is,

Nem ijed meg egyedül is.

Czakómege, Csúnyászával,

A Bükkmege, Szilfalkával

Mind maguknak maradjanak.

Már ma tőlem nyugodjanak,

Som-s Lázár-hegy, Gyepűszeggel,

Bajlódjanak a hideggel.

Lukaszila, Lügetalja,

A füttyömet ma nem hallja.

Hagyom, mert hó lepte útját,

Kovácsbükköt, s Nagy György-kútját.

Hosszúbércet, s a Csutakost

Már én oda nem megyek most.

Vadalmáson, Szakadátban,

Véghegy megett s a Gorzsátban,

Most a nyulak bogároznak,

S a farkasok pacéroznak.

Tudom, hol van Szegényszer,

Madarásztam ott elégszer.

Most sem járok ott híjában,

Sem a Kisbor oldalában.

Maradj Tóhát, Felhágóval,

Bagolykút is a Csorgóval.

Szilkút marad, kút nélkül is,

Nem kap náthát, ha meghűl is.

Darázsdomb és Feket`üver,

Kamaraszeg, s minden ciher.

Maradjatok: Nyilak, Telek,

Fújjanak a hideg szelek.

S bár mezőre nem mehetek,

Mégis mezőt emlegetek.

Csak mezőről emlékezem,

S ma tőletek azt kérdezem:

Az Úr Jézus születését,

Érettünk lett eljövését,

Kik tudják meg legelőbben?

A pásztorok a mezőben!

Vers forrása: http://sbjoco.blogspot.ro/2013/04/p-margin-bottom-0.html

Kép forrása: 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/15/Tiboldi_Istv%C3%A1n.jpg